
Olasz borok jelölése
Olaszország borai a világ legváltozatosabb és legszabályozottabb rendszerei közé tartoznak. Az ország borászati hagyományai évszázadokra nyúlnak vissza, és az eredetvédelmi rendszer biztosítja a minőséget és a származás hitelességét. Az alábbiakban bemutatjuk az olasz borok főbb kategóriáit, hogy könnyebben eligazodhass a palackokon található jelölések között.
Olasz borok jelölése
A DOP kategória: DOC és DOCG
A DOP, vagyis a Denominazione di Origine Protetta, az Európai Unió általános eredetvédelmi rendszere, amelynek keretében két fő alkategória létezik: a DOC (Denominazione di Origine Controllata) és a DOCG (Denominazione di Origine Controllata e Garantita).
DOC (Denominazione di Origine Controllata)
A DOC rendszert 1963-ban vezették be a francia Appellation d’Origine Contrôlée mintájára, és szigorúan szabályozza a borok földrajzi eredetét, a felhasználható szőlőfajtákat, valamint egyéb technológiai és minőségi előírásokat. A szabályok között szerepel a meghatározott szőlőtermesztési régió, a hagyományos, helyi fajták alkalmazása – például Toszkánában a Sangiovese –, valamint a terméskorlátozás, ami biztosítja, hogy a szőlőből nyert must koncentrált maradjon. Emellett gyakran előírják az érlelés minimális idejét is. Jó példa erre a Montepulciano d’Abruzzo DOC, amely Abruzzo régió hagyományos szőlőfajtájából készül, illetve a Soave DOC, melynek alapja a Veneto régió garganega szőlője.
DOCG (Denominazione di Origine Controllata e Garantita)
A DOCG kategóriát 1980-ban hozták létre, mint a DOC továbbfejlesztett és szigorúbb minőségbiztosítási rendszere. A DOCG előírásai mellett elvárják, hogy a borok palackozása kizárólag a termelő régióban történjen, és minden egyes palackot állami, érzékszervi vizsgálatnak kell alávetni. Ezen felül a terméskorlátok még szigorúbbak, biztosítva ezzel a kiváló minőséget. Az első DOCG besorolást kapott bor a Barolo volt, mely a piemonti nebbioló szőlőből készül. Ma már olyan ikonikus borok tartoznak ebbe a kategóriába, mint a Brunello di Montalcino, amely a Sangiovese Grosso hagyományos változata, illetve az Amarone della Valpolicella, amely appassimento technikával szárított szőlőből készül.
Az IGP kategória
Az Indicazione Geografica Protetta (IGP), korábbi nevén IGT (Indicazione Geografica Tipica), egy rugalmasabb szabályozási forma, amely a borok földrajzi eredetét hivatott jelölni, de kevésbé szigorú előírásokkal dolgozik, mint a DOC vagy DOCG rendszerek. Az IGP lehetővé teszi, hogy nem csupán a hagyományos, regionálisan jellemző szőlőfajták kerüljenek felhasználásra, hanem akár modern, nem eredetileg helyi fajták – például a cabernet sauvignon – is. Emellett az IGP borok esetében a megengedett termőterület is tágabb, így például az IGP Sicilia hatalmasabb földrajzi területet fed le, mint egy szűk DOC régió. Érdekes módon több híres „szupertoszkán” bor indult eredetileg ebben a kategóriában; a Tignanello például egy olyan innovatív bor, amely a hagyományos chianti szabályokat mellőzve cabernet és merlot fajtákat is alkalmazott, így hozva létre egy modern karaktert.
A Vino da Tavola (VdT) kategória
A Vino da Tavola, röviden VdT, az olasz borpiac alsóbb minősítési szintjét képviseli, melynek célja a mindennapi, asztali borok jelölése. Ezeket a borokat egyszerűbb előírások mellett készítik, és elsődlegesen a gyors fogyasztásra, hétköznapi étkezésekhez szánják. Bár a múltban sok kiváló bor is VdT kategóriába tartozott – különösen azok, amelyek a szigorú DOC szabályoknak nem feleltek meg –, az EU szabályozási változásai miatt a VdT besorolás mára jelentősen visszaszorult. Helyét gyakran a Vini vagy Vini Varietali jelölések vették át. Ugyanakkor még ma is találkozhatunk olyan asztali borokkal, például egyes száraz moscato változatokkal az Asti régióból, amelyek a VdT címkét viselik, főleg a déli régiókban, ahol a tömegtermelés dominál.
Összegzés
Az olasz borok jelölési rendszere nem csupán egy adminisztratív eszköz, hanem egy olyan garancia, amely biztosítja a borok eredetét és minőségét. A DOP kategórián belül a DOC és a DOCG rendszerek szigorú előírásai révén a fogyasztók mindig tudhatják, hogy egy adott bor megfelel a hagyományos termelési szabályoknak. Az IGP pedig a kreatív, regionális jellegű borok megjelenését teszi lehetővé, míg a VdT a mindennapi fogyasztásra szánt asztali borokat jelöli. Ez a komplex rendszer hozzájárul ahhoz, hogy az olasz borok világszerte elismertek maradjanak, és a fogyasztók pontosan tudják, milyen szabályok szerint készültek a palackban található termékek.